It's my mistake...

Eléggé lélek próbáló pár soros szösszenet. A zenét kapcsoljátok be hozzá.





Itt ülök a hideg ülésen, fejemben majdnem minden gondolatot elnyom a velünk száguldó mentő nyers, éles szirénája. Szorosan fogom a kezed, közel az arcomhoz, hogy érezzem, velem vagy még. ujjaimmal a kézfejed simogatom, s közben a mellkasodra mered a tekintetem.Figyelem, hogy mozog-e. Rettegek minden következő másodperctől, ami magában rejtheti azt, hogy a mellkasod többé nem emelkedik fel.
Tudod.. minden az én hibám. Minden. Ha nem erősködöm, akkor most valahol egy elhagyott úton versenyeznénk, vagy Gustavot szivatnánk meg újból. Gondolataimból a mentőautó hirtelen fékezése, és az ajtó kivágódása ránt ki. A mentős megfogja az ágyadat, és kihúz a kocsiból. Kezemből kezed egy másodperc alatt kihull, s úgy zuhan a tested mellé, mintha valami élettelen fadarabot ejtettem volna el. Behunyom szemeimet, próbálok úrrá lenni a könnyeimen. Majd felállok és az autó végefelé sétálok a fehér sáladdal, amit két órája kaptál. Ránézek..a színe már nem fehér Bill.. vörös. A te véreddel van átitatva. Összeszorítom a fogam, lelépek a kocsiról, és ekkorra már a kórház orvosai eléd futva megragadják a hordágyat, majd szaporán elvisznek. Rohanok utánad, de a várónál tovább nem engednek. Dühösen szuszogva veszem tudomásul, miközben többen próbálnak megnyugtatni, hogy nagyon jó kezekben vagy. Elhittem amit mondtak, Bill. Kezemet ökölbe szorítva leültem az egyik székre. Néha-néha orvosok szaladtak abba az irányba, amerre téged láttalak eltűnni. Aztán rengeteg idő telik el. Semmi hír. Gustav és Georg berobbannak akórházba, majd amikor meglátnak, hatalmas lendülettel ölelnek át mind a ketten. Nem kérdeznek semmit. Tudnak mindent. Mindent amit én tudhatok. Hogy ott vagy bent valahol, és éppen az életedért küzdesz. Nem bírom tovább, Bill. Elsírom magam. Könnyeim özönlenek a szemeimből, és basszameg nem törlöm meg őket. Hiszen érted hullanak. Érted, Bill, aki a mindent jelented a számomra. Aztán feltűnik egy orvos, majd a vállamra teszi a kezét. Istenem..Ne..Ne tedd ezt velem..
Elmondja, hogy az állapotodat stabilizálták, és hogy nem sok remény van már. a könnyeim újra utat törnek, ahgy a srácok szemében is. Most bemehetek hozzád. Talán most utoljára. Megragadva az alkalmat, végig nem hallgatva az orvost, berontok az intenzívre, és minden szbában a te arcodat keresem. Aztán megtalállak. Szádből csövek lógnak ki, egy gép pittyegése pedig az egész szobát belengi. Arcodon hatalmas zúzódások.. Istenem Bill, ezt mind én miattam van!
Leülök melléd, kezed ismét a kezembe veszem,és csak nézem az arcod. Nem jönnek szavak. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Nem..Nem tudom. ZOkogni kezdek. Hosszú perceken át, hanogsan, szenvedően sírok feletted.Majd a szavak maguktól törnek elő mellkasomból. És lelkem legmélyéből.
- Sajnálom, Bill. Kérlek bocsáss meg nekem. Azt akarom, hogy tudd,nagyon szeretlek. Mindennél jobban. Soha semmi sem fog ezen változtatni. Azt akarom, hogy tudd, Bill, akárhogyan is döntesz, én elfogadom.Tisztelni fogom a döntésedet.

életem legnehezebb szavai ezek..hiszen éppen elengedem az öcsémet..Tudom, hogy talán nem lenne szabad, de nagyon kevés az esélye, hogy megéli a reggelt.
- Bill.. emlékszel az eskünkre? 12 éves korunkban a kisviskóban.. azt mondtuk, hogy sohasem megyünk a másik nélkül sehová. hogy mindig minden utat ketten teszünk meg. Bill, azt akarom, hogy tudd, hogy megbocsájtom, ha az esküt most megszeged. Ha úgy érzed, akkor menj. Senki sem áll az utadba Bill..senki.
Aztán a monitor egy egyenes vonalat mutatva hosszú sípolásba kezdett. Az ajtón emberek rohantak be, engem ellökve töled ismét, próbáltak megmenteni. De én tudtam Bill.. tudtam, hogy elmentél.. hogy megértetted amit mondtam, és tudtam, hogy nem jössz vissza többé. Sohasem zokogtam még ennyire, Bill. És soha nem is fogok. Hiszen az én könnyeimet egyetlenegy ember érdemli meg. És az te voltál. Viszlát Bill. És nemsokára találkozunk.

‎"Érzem azt mit nem szabad

Nélküled a szívem csak egy kiszáradt fadarab

Fejembe te vagy minden gondolat

Bár szemedbe mondhatnám e szavakat" ♥

Szerelem a múlt árnyékában (20.Rész)

Az üvegajtó halk nyitódása és egy öngyújtó kattogása rántott vissza a valóságba. A hang irányába kaptam a fejem. Tom magas alakját láttam meg a medence túloldalán. Éppen egy szál cigarettára gyújtott rá. Kutattam az emlékeim között, hogy mikor láttam Tomot dohányozni, de sehogy sem jutott eszembe egy alkalom sem.

- Te mióta cigizel? - néztem rá kérdőn és kibújtam Bill öleléséből.

Lazán beleszívott az égő szálba és lassan fújta ki a füstöt.

-  Áhh nem szokásom, de most muszáj. – legyintett, és próbálta lazára venni a figurát, de láttam rajta hogy ideges.

- Mi van bátyus?- Nem találod a slusszkulcsot? –próbált poénkodni mögöttem Bill én pedig figyelmeztetés jelleggel oldalba löktem, hogy nem kéne. Láttam Tomon hogy valami tényleg nem kerek.

- Mi a baj? – folytattam a kérdezősködést miközben előre dőltem, hogy jobban rá tudjak figyelni.

- Este „randim” van. –emelte levegőbe a két kezét, hogy kiemelje a randi szót majd újra mélyet szívott a cigiből.

- Na, jó ezt már végképp nem értem. – értetlenkedett mögöttem Bill. Harap? Vagy van pasija? Vagy mi az isten van Tom? Nyögd már ki! – faggatta tovább bátyát mikor megcsörrent a telefonja. Felállt ellépett mögülem és a kis kütyüre meredt.

- Ezt fel kell vennem bocsi. - indult meg a kert hátsó része felé.

Tom elnyomta az égő csikket mellém sétált és leült velem szembe.

- Hülyének fogsz nézni- húzta el a száját és rám emelte nagy boci szemeit.

Imádtam. Ilyenkor olyan volt, mint egy nagy gyerek.

- Miért is? – vontam fel a szemöldököm és elmosolyodtam.

- Hát igazság szerint Riával találkozom este. – kezdett bele monológjába miközben a cipőfűzőjét babrálta- Nem találkoztam vele több, mint fél éve. Nagyon ideges vagyok, mert tudom, hogy sok múlik ezen. Tényleg nagyon szeretem, és nem tenne jót az egómnak, ha visszautasítana. – vette poénosra a figurát, de tudtam, hogy csak a zavarát próbálja palástolni és inkább a szíve szenvedne csorbát, mint az egója. Mindig is hadilábon állt az érzelem kimutatással, mintha azzal megvédhetné magát a kudarcuktól és a csalódástól.

- Nem lesz semmi gáz. –próbáltam megnyugtatni, de tisztában voltam azzal, hogy ettől cseppet sem lesz nyugodt. Én sem lennék az a helyében akárki akármit monda.

- Aranyos vagy. De tudod, hogy ettől nem nyugodtam meg. –nevetett fel jóízűen és magához ölelt.  A vesémbe látott.

- Magam sem tudom miért, de neked nagyon könnyen megnyílok. Olyan könnyű az érzéseimről beszélnem neked mintha levegőt vennék.   – pillantott le rám lágyan.

- És Bill? – Néztem rá meglepetten.

- Na ez az!- nevetett fel újra- Billnek mondanom sem kell mert tudja.

- Mi van velem? – jött felénk az említett.

Csak egymása mosolyogtunk Tommal és egyszerre válaszoltunk neki.

- Semmi.

 Bill furcsán méregetett minket megrázat a fejét és leült mögém átkarolt és váltott egy jelentőségteljes pillantást Tommal.

- Ria?- kérdezte nemes egyszerűséggel.

Tom csak bólintott rá.

- Látod erről beszéltem. - mosolyodott el halványan és Bill felé bökött fejével. - Kivel beszéltél? – szegezte a kérdést ikrének.

- Csak Daviddel. Megbeszéltem vele hogy jövő hét pénteken indulunk.

Egy darabig ültünk még a medence partján csendben majd szépen lassan beszállingóztunk a házba.

A nap egész lassan telt és igazság szerint este aludni is nehezen tudtam. Valahogy nem voltam az istenért sem álmos. A tv-t bámultuk Billel a nappaliban a kanapén elnyúlva. Valami helyszínelős sorozat ment. Éjfél felé járhatott az idő. Felnéztem rá, de már édesen aludt elterülve. Annyira aranyos látvány volt, hogy mosolygom kellett rajta. Finoman kibújtam karjai közül hogy elinduljak a konyhába tölteni magamnak egy pohár tejet. Nagyon csöndes volt a ház. Simone már rég aludt Tom meg Riával találkozott. Elbotorkáltam a konyháig -mert persze villanyt kapcsolni luxus- ahol majdnem  levertemegy tálat, úgyhogy jobbnak láttam, ha fény mellett folytatom a műveletet. Visszafele tartottam a nappali felé mikor kulcs csörgést hallottam a bejérati ajtó felől. Sejtettem hogy Tom jött haza. Épp hogy csak megfordultam mikor két hatalmas kéz kapott magához és a levegőbe emelve pörgetni kezdett.

- Jesszus Tom! –sikkantottam az ijedtségtől- Tegyél le!

Nem tett le egyből csak nevetett hangosan és még körülbelül két szédítő kört tett velem mire a lábam úja földet ért.

- Mi az isten ütött beléd?- néztem fel rá.

 Amint tekintetünk találkozott tudtam, hogy feleslegesen kérdeztem, mert szemei mindent elárultak.  Még a félhomályban is tisztán láttam, hogy csillognak a boldogságtól.

- Látom jól sikerült a randi! –kuncogtam.

- Mi ez az éktelen kiabálás?- kapcsolta fel a villanyt Bill és álmost tekintettel jött felénk.

Tom csak villantott felé egy fogpaszta reklámba illő mosolyt, amitől Billnek nevetnie kellett.

­- Látom jól sikerült a randi! – pacsizott le tesójával és az előbbi álmosság helyét átvette a kisgyerekes kíváncsiság az arcán- Mindent el kell mesélned! Megöl a kíváncsiság!- Fogta meg Tom karját és a terasz felé húzta.

- Azt hiszem, én inkább lefekszem! – Intettem nekik. Igaz nem voltam még midig annyira fáradt, hogy aludjak, de jobbnak láttam, ha ezt a témát kettesben vesézik ki. Tom visszaintett nekem Bill pedig küldött egy puszit és eltűntek az üvegajtó mögött.

Felmentem az emeletre és vettem egy jótékony forró zuhanyt. Az általában segít kellőképpen ellazulnom. Most sem volt ez másképp és zuhany után amint párnát ért a fejem már aludtam is.

Az elkövetkező pár nap iszonyat gyorsan telt el a nyaralásig már csak 5 nap volt. Simone vasárnap hazautazott mielőtt a lelkükre kötötte a fiúknak, hogy vigyázzanak egymásra és rám is, mert jobban szeretne csak simán látogatóba jönni, mint valamelyikünket korházban ápolgatni. Tommal madarat lehetett fogatni és nagyon kelekótya lett. Tíz centivel a föld felett repkedett és iszonyú lelkes volt. Mintha kicserélték volna. Tisztára átragadt rá Bill pörgős és lelkes stílusa.  Sokkal többet láttam azt a jókedvű nevetését az elmúlt 3 napban, mint mióta megismertem.

- Kész vagy? Indulnunk kell! – kiabált fel az emeletre Bill türelmetlenül.

- Mindjárt! – válaszoltam már vagy harmadjára. Tisztára be volt sózva és mintha egy kis idegességet is kihallottam volna a hangjából, amit megértettem. Mikor elterveztük, hogy elmegyünk egy kicsit kettesben kikapcsolódni kikötötte, hogy előtte el akar vinni orvoshoz és saját fülével akarja hallani, hogy minden rendben, van velem és a picivel is. Habár az ösztöneim azt súgták nincs okom idegeskedni, de mégsem hagyott nyugodni az a pici „mi van ha” kérdés, úgyhogy belementem.

- Már itt is vagyok! –siettem le a lépcsőn és Bill ajkára leheltem egy apró csókot, amivel eloszlattam az aggódó ráncokat a két szemöldöke közül és egy kis mosolyt csaltam az arcára.

- Gyere, mert elkésünk!- fogta meg a kezem, felkapta, a kis asztalról a slusszkulcsot és siettünk is kifelé.

A kocsiban a korház felé nem nagyon beszélgettünk csak a gondolataimba merülve bámultam kifelé Bill pedig idegesen dobolt a kormányon ujjaival minden piros lámpánál. Nem akartam szólni neki, mert tudtam, hogy a feszültséget vezeti le, de iszonyatosan idegesítő volt. Magamban hálát adtam az égnek mikor leparkolt a korház parkolójában. Kiszálltunk megfogta a kezem és elindultunk befelé. A recepciónál hamar eligazítottak minket és pár perc múlva a váróteremben ültünk már és egy ideje figyeltem, ahogy Bill lába idegesen jár.

- Nyugi. – Simítottam végig combján, amitől a kényszeres pótcselekvés abba maradt. Felnéztem rá lágyan. Szemeiben a boldogság és az izgatottság csillogott egy kis félelemmel megfűszerezve.

- Nyugodt vagyok. – húzta egy aranyos félmosolyra a száját és lágyan megcsókolt, hogy ezzel is nyomatékot adjon előbbi szavainak.

Nem kellett sokat várnunk, mert hamarosan nyílt az ajtó és a számomra már jól ismert nővérke lépett ki rajta és engem szólított. Szó nélkül elindultam a szobába Bill szorosan mögöttem jött.

- Jó napot!  – Állt fel az orvosom a székéből és elénk lépett- Dr. Peter Green- nyújtotta kezét Billnek.

- Bill Kaulitz - fogott kezet az orvossal egy halvány mosoly kíséretében.

 - Nos, akkor erre essék. Először is ultrahangot csinálok. – kísért minket mosolyogva egy másik szobába. Mondhatni rutinosan felfeküdtem az ágyra Bill pedig mellém állt.

- Foglaljon helyet nyugodtan fiatalember. – Mutatott az orvos egy kis székre, ami az ágy sarkán állt.

- Kedves magától, de nem köszönöm. – utasította vissza finoman az orvost Bill.

- Ez egy kicsit hideg lesz. - nézett rám bocsánatkérően Dr. Green és a hasamra nyomott egy adag zselét. - Hányadik hétben is jár?  Volt már ultrahangon, ha jól emlékszem ugye?–pillantott le rám.

- Hetedik héten vagyok és igen voltam az ötödiken és minden rendben volt a picivel. – hadartam.

- Na, lássuk csak. –kezdte el bogarászni az ultrahangos képet, amiről őszínén szólva semmit sem tudtam kivenni. Felpillantottam Billre, aki ugyan úgy a monitort nézte feszülten és a kezemet fogta. Megérezhette, hogy őt figyelem, mert egy gyengéd mosoly keretében lenézett rám és az arcomat kezdte fürkészni.

- Azt hiszem, van itt valami. – hümmögött az orvos és közelebb hajolt a monitorhoz.

Egy pillanatra kihagyott a szívem és Billel egyszerre fordultunk az orvos felé, aki hátrahőkölt egy pillanatra ijedt arcunk láttán és egy széles félmosoly terült el az arcán.

- Ne aggódjanak semmi baj. Mármint ezért csak én vagyok a felelős mivel az előző ultrahangon nem láttam. Még egyszer röstellem nagyon. –szabadkozott tovább, de egy árva mukkot sem értettem abból, amit mondott vagy mit mondani akart és ez egy kicsit megrémisztett.

- Ne haragudjon doktor úr, de miről beszél? – kérdezte Bill feszülten és eléggé türelmetlenül.

- Egy pillanat. Nyugodjanak meg csak meg kell bizonyosodnom benne hogy nem látok rosszul. - hadarta Dr. Green és éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszülnek.

A szerkezettel eszeveszettül pásztázta a hasam majd egyszer csak megállt és pár gombot megnyomott az ultrahang gépen majd figyelte a reakciónkat.

- Hallják ezt?- kérdezte mosolyogva.

Egy őrült gyors dobogás ütötte meg a fülem. Egy pici szív nagyon gyors üteme. Az én pici babám. Éreztem, hogy egy könnycsepp némán végig folyik az arcomon. Az orvos a monitoron mutogatott. Billel pedig - aki idő közben mégiscsak leült mellém- feszülten figyeltük a műveletet.

- Látják ezt itt? Ez az a szív, amit az előbb hallottak. És nagyon úgy néz ki, hogy… Áhh megvan! - Mosolyodott el újra az orvos és megnyomott még pár gombot és kimerevítette a képet.

Azt hittem, hogy elájulok. Tökéletesen Kivehető volt a másik ugyan akkora pici szív, mint amit az előbb mutatott.

- Ez…

- Igen ikrek. –nézett diadal ittasan ránk az orvos.

Először nem akartam hinni a fülemnek se a szememnek, de ahogy Dr. Green végig mutogatta a két picit, hogy hogyan helyezkednek el kezdtem felfogni, hogy ikreink lesznek. Az orvos teljesen belemerült a babák tanulmányozásába én Billre néztem, aki hatalmas mosollyal az arcán a monitort figyelte. Láttam rajta hogy teljesen megnyugodott, ahogy én is és soha nem látott áhítattal nézett le rám. Végig simította az arcomat és lágyan megcsókolt.

- Minden rendben a babákkal. –zökkentett ki minket az orvos és átnyújtott egy papírtörlőt, hogy letöröljem a zselét.

Még megbeszéltünk pár dolgot vele, többek között a következő vizsgálat időpontját és mosolyogva léptünk ki az ajtón. Hazafele úton sem nagyon beszélgettünk, vagyis csak jelentőségteljes pillantásokat váltottunk. Alig tudtam elhinni, hogy nem egy, hanem két babánk lesz. Ikrek. Még szoknom kell a gondolatot.

Billre néztem, aki mosolyogva nézett vissza rám, de valahogy volt egy furcsa megérzésem vagy hülye gondolatom nevezhetjük akárminek, de valahogy ott motoszkált a fejemben és percről percre egyre jobban nem hagyott nyugodni. Már önmagában is kész csodának könyveltem el hogy Bill ennyire kitörő lelkesedéssel fogata hogy babánk lesz, de nem beszéltem vele még egyszer sem az óta mióta közöltem vele a hírt hogy benne mi játszódik le. Mikor Bill leparkolt az udvarban Tom sétált felénk ujján a slusszkulcsot pörgetve.

- Na, két perccel később jöttök, elkerüljük egymást. – Állt meg mellettem, ahogy kiszálltam a kocsiból és meg ölelgetett. – Minden rendben a kis lurkóval? – mosolygott rám.

 - Naná!- válaszolta Bill helyettem és mellénk lépett. - de lurkók, ha kérhetem. – emelte ki a többes számot és szétterült az az ismerős hatalmas mosoly az arcán, amit én sem tudtam levakarni az enyémről mióta kiléptünk a rendelőből.

- Ikrek. –Adtam meg Tomnak a választ, mert láttam, hogy nem rakta össze a képet.

- Nem mondjátok!? – Hüledezett és öccse hátát lapogatta- Még egy Kaulitz ikerpár? Nem sok ez a jóból? –Nevetett fel- Gratulálok! Huu de most mennem kell bocsi így is késésben vagyok – nézett az órájára és elviharzott.

A nap hátralévő része elég gyorsan eltelt, de nem bántam, mert egyre közelebb értünk a péntekhez. Felhívtuk Simet aki iszonyatos lelkesedéssel fogadta a hírt és már tervezgette, hogy jön és segít, bármiben csak szóljak, és hogy ha egy kicsi szerencsém is lesz, akkor nem lesznek olyan ördögfiókák, mint Billék. Persze az utóbbi kijelentésén mind a hárman jót nevettünk és igazság szerint még azt is elviselem, hogy rosszak csak egészségesek legyenek.

Este Billel már az ágyban feküdtünk és valamilyen vígjátékot néztünk. Igazság szerint eléggé fáradt voltam, de az agyam nem hagyott nyugodni és folyamatosan szórta a negatív gondolatokat. Tudtam, hogy beszélnem kell Billel mert addig nem tudok megnyugodni.

- Mi a baj baba? –nyúlt az állam alá és maga felé húzta fejem, hogy a szemembe nézhessen.

- Semmi. - mondtam nemes egyszerűséggel.. pedig ez nem volt igaz. - Miért?

- Egy, mert figyellek egy ideje és nem, hogy a filmet nem nézed, de teljesen máshol jársz. Kettő, a szemed mindent elárul és látom, hogy valami baj van. Valamin rágódsz. - nézett rám kérdőn, de tekintete tele volt aggodalommal.

Megadóan sóhajtottam egyet és belekezdtem a monológomba.

- Igazából baj nincs, vagyis nem tudom épp ez a bajom. - néztem fel csillogó szemeibe- Nem tudom, hogy pontosan mi jár a fejedben, mit gondolsz arról, hogy gyerekünk, vagyis gyerekeink lesznek – javítottam ki magam-. Mert nem beszéltél erről eddig, hogy te hogy éled ezt meg és nem akarom, hogy úgy érezd sarokba szorítottalak, és hogy a nyakadba raktam egy hatalmas terhet vagy ilyesmi. –Ültem fel és egyre izgatottabban és idegesebben hadartam. Végre kiadtam magamból azt, ami nyomta a szívemet az elmúlt jó pár napban. - És hogy kiderült, hogy ikrek még jobban hatalmába kerített ez az érzés. Hogy nem érzed e túl korainak. És teljesen megérteném, hogyha bármi fenntartásod lenne, vagy nem akarnád ezt az egészet. Kétszer annyi mosoly kétszer annyi öröm és igen aggodalom is. Már eddig is sokat gondolkoztam azon, hogy mostantól nem lesz nyugtom se nekem se neked. Lesz egy picike élet, amiért felelősek leszünk, és akinek minden lépését félve vigyázzuk és ez most a duplájára nőtt. Én nem bánnám sőt... De.. - néztem újra rá, de szemeiben semmit sem láttam. Tekintete teljesen üres volt. Még a szavam is elakadt ettől. Csak bámult engem egy pár pillanatig majd felült az ágyban és mélyen a szemembe nézett.

- Te tényleg ezt gondolod? –szólalt meg végül, de hangja túl lágy volt fürkésző tekintetéhez, ami összezavart egy kicsit. -  Szeretlek. Hallod?  És ilyen még véletlenül se jusson eszedbe hogy nem kellenétek nekem. Te vagy a mindenem kicsim. És most már a picik is azok. - csúszott keze a derekam köré. Tudni szeretnéd, hogy mit gondoltam mikor megtudtam, hogy terhes vagy? – állt meg a mondat végén és engem nézett. Várta, hogy megkérjem, folytassa, de nem tudtam megszólalni csak bólintottam bátortalanul. – Hogy egy iszonyatos mázlista vagyok és nem, egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy korai lenne. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de azzal is tisztában vagyok, hogy együtt mindent megoldunk és szuper kis srácok lesznek. Habár nem ígérhetem, hogy nem lesznek elkényeztetve.- Nevetett fel és magához húzott. - Nem szeretném, hogyha ilyeneken rágnád magad, mert felesleges. –puszilt bele a hajamba.

- Rendben. – szipogtam.

Belefúrtam arcom Bill nyakába és a megkönnyebbülésem jeléül legördült az arcomon az első könnycsepp.

Szerelem a múlt árnyékában (19.Rész)

Döbbenten nézett rám. Láttam, hogy emészti az imént hallottakat, majd a döbbenet helyét átvette a kisfiús kételkedő mosoly.

- Te most viccelsz velem?

- Nem. –húztam egy bizonytalan fél mosolyra a szám sarkát.

- Úr isten! – ölelt át Bill- Ez olyan hirtelen jött, de nagyon örülök! – nevetett a hajamba és nekem az az utolsó szikla is legördült a szívemről, akkora robajjal hogy csodálkoztam, hogy nem hallotta meg.

Tom lépett be a nappaliba.

- Khmm. –vágott bocsánatkérő fejet- Két rendőr keres téged Bill.

- Ahh. Remek. Mindjárt visszajövök. –nézett rám ragyogó barna szemeivel, lágyan megcsókolt és elindult bátya után.

Kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár narancslét és elindultam a kertbe. Gyönyörű napsütéses idő volt és hőség. A gyenge szelő kellemesen kapott bele a hajamba. Lassan teleszívtam a tüdőmet a már-már fullasztó forró, párás levegővel, ami végig égette a torkomat. Elindultam a medencéhez leültem az árnyékba és lábamat a hűvös vízbe lógattam. Lassan kortyolgattam az üdítőmet. Ujjaimmal apró köröcskéket rajzoltam a hasamra. elképzeltem a kisfiúnkat –biztos voltam benne hogy fiú lesz- és olyan angyali arca lesz, mint Billnek.  

Az elmúlt hetek eléggé megviseltek. De most úgy éreztem egyszerre minden helyre áll. Bill jól van, Markot keresik a rendőrök- habár tudtam, hogy addig, amíg rács mögött nem lesz, nem lesz nyugtom- de olyan érzésem volt mintha a mennyország egy karnyújtásnyira volna tőlem.

- Gyors voltam? –ölelt át Bill hátulról.

Nem számítottam rá és ugrottam egy picit ijedtemben.

- Csak nem megijesztettelek? –mosolygott gonoszan.

- Csak elgondolkoztam- néztem gyönyörű barna szemeibe.

- Igazából én is elgondolkoztam valamin – ült le mögém.

Átkarolta derekam mind a két kezével és hasamon összekulcsolta ujjait.

- Mit szólnál egy kis kikapcsolódáshoz?- tette állát a vállamra- Ránk férne. Elviszlek innen messzire pár hétre. - adott egy apró puszit a fülem tövébe.

Kellemesen bele borzongtam.

- Jó lenne. – simítottam végig alkarján.

- Ezt megbeszéltük. –adott egy puszit a hajamra.

- De..

- Mit de? Nincs de! – nevetett- Már bele mentél.

- Jó oké. De jó ötlet ez? Pont most? Épp hogy csak kiengedtek. Pihenned kéne.  És..–soroltam aggodalmaimat.

- Hát, nem tudom te hogy vagy vele, de az én szótáramban a ’ kikapcsolódás’ az a pihenés és nem a meló. Vagy tévedek? Ne aggódj, egy kicsit lazíts. Árt a babának. – vette elő féloldalas mosolyát, ami a kedvencem volt.

- Igazad van. –mosolyogtam magamon.

- Na, ezt megbeszéltük. - simított végig az arcomon és lágyan megcsókolt.

Teljesen megtöltötte elmémet Bill, minden érzékszervem rá összpontosított teljesen kizárva a külvilágot. Ujjaimat a hajába túrtam és közelebb húztam magam hozzá. Fülem csak a lélegzet vételeit hallotta meg, bőröm csak érintésére reagált és édes csókjától izzott a vérem.

Mikor ajkaink elváltak egymástól szépen lassan árasztott el újból a külvilág megint. Ahogy lassacskán pulzusom közelített a normális felé egyre jobban éreztem a lágy szellőt, ami a bőrömet simogatta és a madarak távoli dalát. Bill lassú köröket írt le orra hegyével az arcomon meg-megszakítva útvonalát hogy apró csókokkal halmozzon el. Tökéletesen nyugodt voltam és biztonságban éreztem magam szerelmem karjaiban. Nem tudtam, hogy hova akar vinni, de igazából nem is érdekelt. Úgy éreztem, hogy a világ végére is elmennék vele.

Szerelem a múlt árnyékában (18.Rész)

Nem sokkal később Tom és Simone is megérkeztek. A percek órákká nyúltak, míg vártuk, hogy Bill magához térjen.

- Kérsz valamit inni? – sétált mellém Tom- Anyuval lemegyünk.

Már meg sem kérdezte, hogy lemegyek e velük tudta, hogy nemet fogok mondani.

- Nem köszi. - néztem fel rá hálásan.

Bólintott egyet és elindult az ajtó felé.

Rá pillantottam az órámra. Fél3. Kezdett elzsibbadni minden tagom. Felálltam és sétálgattam kicsit, hogy kinyújtózzak, de a szemem le nem vettem Billről.

Elgondolkozva néztem őt. Eszembe jutott mikor először megláttam, mikor először megcsókolt, az első éjszaka.

Bill nagy levegőt vett és mocorogni kezdett. Egy pillanatra ledermedtem mire kapcsolt az agyam hogy mi történik. Oda siettem mellé.

- Bill, édesem hallasz? – fogtam meg a kezét.

- Hol vagyok? – kérdezte rekedt hangon- Mi történt?

Az elmúlt pár napok feszültsége egy pillanat alatt feloldódott bennem és legördült az első könnycsepp az arcomon.

- Korházban. Most már minden rendben lesz.

Kinyitotta a szemét és pár pillanatig a plafont bámulta összevont szemöldökkel majd rám emelte tekintetét.

- A parkban voltunk. Megtámadtak. – suttogta.

Csak bólogattam miközben a kezét simogattam és folytak a könnyeim.

- Miért sírsz édesem?- nyúlt finoman az arcomhoz hogy letöröljön róla egy könnycseppet- Ugye téged nem bántottak?

Jellemző, majdnem meghalt, a lelkemet is ki aggódtam érte az elmúlt napokban és ő értem aggódik, hogy nem bántottak e.

- Semmi bajom. –mosolyogtam vissza-  És szerencsére neked sincs komolyabb bajod.

Tom és Simone nyitott be. Tom egyből Billhez rohant és öccse nyakába borult. Simone megdermedt egy pillanatra az ajtóban mintha nem hinne a szemének majd ő is Bill ágyához rohant és ölelgetni kezdte kisfiát.

- Auu! Ez fáj. Anyu! –jajveszékelt Bill, és az oldalához kapott.

- Ne haragudj. –szipogta Simone- Rám ne merj ijeszteni még egyszer Bill Kaulitz-Trümper mert nagyon megbánod! –szidta le nevetve.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Tom.

- Hát fáj itt-ott, de egész jól vagyok. Holnap Szkander? –viccelődött Bill

- Jaaaj öcsi úgyis lenyomlak! –nevetett Tom.

Én csak csendben hátul álltam és meghatva figyeltem az elém táruló jelenetet.

- Elmegyek egy orvosért. –törölte meg az orrát egy zsepivel Simone és kisietett a szobából.

Bill mosolyogva fordult felém.

- Gyere ide. –nyújtotta a kezét nekem.

Még mindig szipogva és a könnyeimet törölgetve fogtam meg a kezét és hagytam, hogy gyengéden maga felé húzzon és megcsókoljon. Akkorát dobbant a szívem hogy azt hittem átüti a bordáimat.

- Nagyon szeretlek. –suttogta miközben tekintetét az enyémbe fúrta.

- Én is. Mindennél jobban. És annyira sajn...

- Nincs mit. –vágott a szavamba- Nem te tehetsz róla. –simított végig az arcomon.

- Jaaj gyerekek ne már! Ez annyira csöpögős. – nyavalygott Tom.

Nemsokára visszatért Simone egy orvossal a nyomában, aki megvizsgálta Billt és örömmel konstatálta, hogy a műtéti hegeken kívül semmi maradandó sérülése nincs maximum az a néhány repedt borda lesz kellemetlen, míg helyre nem jön.

Még pár napig bent tartották Billt, aminek a nagy részét még végig aludta.

*

Rosa rohant elénk mikor leparkoltunk a kocsival. Szegény Bill ki sem szállt a kocsiból Rosa satu ölelésében találta magát.

- Jesszus de rám ijesztettél te! A kedvencedet főztem. Ne aggódj, hamar rendbe hozlak.

Tom majd meg szakadt a röhögéstől miközben Bill segélykérő pillantásokat vetett rá.

- Jól van Rosa. –próbálta Simone gyengéden kibontani kisfiát a szorító karok közül- Nem kap levegőt- fogta meg Bill két vállát, és a ház felé kísérte. Mindannyian letelepedtünk a nappaliba Bill a kanapéra Tom az egyik én pedig a másik oldalára ültünk, velünk szemben pedig Simone.

- Na és mi történt addig, amíg nem voltam magamnál? Kitört a 3. világháború? – poénkodott Bill.

- Nem kéne pihenned kicsit?- próbáltam terelni a témát.

- Hát igazából semmi érdekes nem történt, ja de várjál, mégis. –tetette Tom, hogy gondolkozik- Lizzenek szerintem van mit mesélnie. –passzolta le a labdát nekem.

Nagyon dühös lettem rá. Valahogy még el akartam kicsit napolni ezt a beszélgetést, mert nem tudtam, hogy fog reagálni és nem akartam az első itthon töltött órái alatt felhúzni.

Mikor Bill kérdőn nézett rám gyorsan összerendeztem az arcom és próbáltam minél kevesebb érzelmet mutatni.

- Valamit eltitkolsz előlem. Látom rajtad. Bántottak?! Tudtam!

- Nyugi, ne húzd fel magad. Semmi bajom.  –Tudhattam volna, hogy átlát rajtam.

- Őőő.. anya! –Fordult Tom Simone felé. Nem kéne felhívni Gordont, hogy minden rendben van?

- Jaj, de!- vette a lapot Simone és sietve elindult az előszoba felé nyomában Tommal.

- Na, mit kell elmesélned? –fordult felém Bill miután kettesben maradtunk.

Neki volt a leg nehezebb elmondanom. Éreztem, hogy a pánik gombócot formál a torkomban. Lenéztem az összekulcsolt kezünkre. Nem tudtam, hogy mondjam el.

- Jesszus Lizze bökd már ki hogy mi történt. –emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Aggodalmat láttam az övében mikor találkozott a tekintetünk.

- Bármi van, nekem tudod, hogy elmondhatod. –jelent meg egy bíztató mosoly a szája sarkában.

Vettem egy nagy levegőt és kifújtam. Na jó, nem kertelek, megmondom egyenesen határoztam el magam.

- Bill, terhes vagyok.

Szerelem a múlt árnyékában (17.Rész)

- Á nem szükséges nem kell fáradnia. –álltam fel gyorsan a székről.

- Nem fáradtság szívesen elkísérlek. És kérlek, tegeződjünk. - mosolygott rám.

- Rendben. – bólintottam megadóan. Aranyosnak tűnt.

- És, milyen vizsgálatra mész? - kérdezte Simone mikor kiszálltunk a liftből.

- Nőgyógyászhoz megyek. –néztem fel rá a papíromból, amin a rendelő szobaszáma volt.

- Csak nincs valami baj? - álltunk meg a keresett ajtó előtt és Simone rám emelte tekintetét, ami tele volt kíváncsisággal és egy kis aggodalommal. Nagy levegőt vettem és kifújtam. Nem tudtam, hogy mondjam meg és hogy mit fog reagálni rá. Gyakorlatilag ő lesz az első, akinek elmondom.

- Hát igazság szerint, attól függ, honnan nézzük. –kezdtem bele zavaros mondókámba- Van, akinek jó hír van, akinek kevésbé, szóval..

- Jesszus Lizze, bökd, már ki mi van! – vágott közbe türelmetlenül.

- Hát. Nagyon úgy néz ki, hogy terhes vagyok. –néztem fel rá mintha anyunak vallottam volna be az életem legnagyobb csínytevését és a szidást várnám.

Nem tudom, hogy miért reagáltam így, hiszen nem is az anyukám volt és már én is jócskán kinőttem a gyerekkorból. De úgy éreztem, hogy legalább annyira fontos a véleménye nekem, mint majd Billé lesz.

- Jesszus! Ez komoly?- nézett rám csillogó szemekkel és a kezét a szája elé kapta- Mióta tudod? Hányadik héten jársz? – árasztott el a kérdéseivel.

Nagy kő esett le a szívemről hogy pozitívan reagált.

- Hát igazság szerint nem tudom. –fújtam ki a bent tartott levegőt és elmosolyodtam- azért jövök, hogy megmondják.

- És ugye meg szeretnéd tartani? – simogatta meg a karomat.

- Az ellenkezője meg sem fordult a fejemben.- mosolyogtam rá magabiztosan.

Kinyílt mellettünk az ajtó és egy alacsonyabb barna hajú nővér lépett ki rajta.

- Lizze Taylor? –nézett rám kérdőn.

- Igen, - bólintottam.

- Jöjjön, a doktor úr már várja. –tárta ki nekem az ajtót.

Viszonylag hamar túlestem a keresztkérdéseken és az orvos a vizsgáló asztal felé vezetett, hogy ultrahangot csináljon. Azon gondolkoztam, hogy vajon mit láthat a monitoron, mert én semmit sem tudtam kivenni belőle, amíg meg nem mutatta, hogy mit kell nézni. A vizsgálat után kezemben a papírral léptem ki az ajtón.

- Na? Minden rendben van? – pattant fel a székből Simone.

- Persze. 5 hetes. Még képet is kaptam. –adtam át az ultrahangos képet.

- Na, tessék, nagymama lesz belőlem. – ölelt át nevetve.

- Kíváncsi leszek Bill, hogy fog reagálni. –néztem rá  elszomorodva mikor elengedett.

Látszott rajta hogy kicsit lehúztam az örömét mikor kiejtettem Bill nevét, aki 2 emelettel feljebb az életéért küzd. És az én hibámból.

- Gyere, menjünk vissza. - karolta át a vállamat és elindultunk a lift felé.

Délután hazaugrottam, hogy kicsit rendbe szedjem magam és egyek valamit. A hátsó bejáratot használtam, ahogy Tom javasolta. Ahogy visszaértem Tom és Simone hazamentek. Megint egész éjszaka azon a kis széken kuporogtam. Kezdtem hozzá szokni, de nem nagyon lehetett volna kirobbantani engem onnan.

Reggel jött a szokásos vizit. Az ajtó előtt fel-alá járkálva vártam, meg míg a doktor úr a 2 nővérrel kijött.

- Most már bemehet. –intett az ajtó felé az orvos.

- Hogy van? –tettem fel a kérdést már sokadjára.

- A nehezén túl vagyunk. –jött közelebb.

A lélegeztető gépről lekapcsoltuk. A mély altatásból pár órán belül magához térhet, és akkor derül ki, hogy milyen mértékben sérült az agya.

- Köszönöm- bólintottam és sietve nyitottam ki az ajtót, hogy visszamenjek hozzá. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem volt arra a nagy gépre kötve. Úgy néz, most ki mintha csak simán aludna. Odasétáltam a táskámhoz és a telefonomat kutattam benne. Nagy nehezen rátaláltam és Tom számát pötyögtem be, hogy szóljak neki.

- Szia!- szólt bele a telefonba izgatottan – Jó hír ugye? Már nemsokára ott vagyunk. Mondtam anyunak, hogy korábban kellene bemennünk. Éreztem, hogy lesz ma valami.

Mosolyogtam magamban. El is felejtettem az iker telepátiát.

- Igen. Lekapcsolták a lélegeztető gépről és pár órán belül magához térhet.

- Rendben sietünk! Szia! –azzal letette a telefont.

Odasétáltam Bill ágyához és elfoglaltam a szokásos helyemet mellette.

Lágyan elkezdtem simogatni az arcát és figyelni minden rezdülését. Mindenemet odaadnám érte, hogy felkeljen és rám mosolyogjon újra.

Szerelem a múlt árnyékában (16.Rész)

- Menj haza és pihenj le. Nem aludtál már isten tudja mi óta. – nézett rám szigorúan

- Dehogy megyek, nem vagyok fáradt valamennyit aludtam az éjjel Bill ágya mellett. –makacskodtam

- Ja, képzelem.  –forgatta meg a szemeit- Attól nem lesz jobban, hogyha te zombi leszel. –mosolyodott el- Különben is a te állapotodban- mutatott a hasamra- pihenned kell. Majd én vigyázok rá és szólok, ha valami van.

- Jesszus Tom! Ne csináld már! – csattantam fel- ugye nem fogsz mindig ezzel jönni? Semmi bajom!

- tettem karba magam előtt a kezemet durcásan.

- Még! –vetett egy jelentőségteljes pillantást rám.

Vettem egy nyugtató levegőt és kifújtam

Az elmúlt pár órában 20 percenként lefolytattunk ehhez hasonló beszélgetést, hogy haza kéne mennem, pihenni kicsit. Ránéztem az órámra dél volt.

- Rendben. –adtam be a derekam és a táskámért nyúltam.

- Helyes- nézett rám diadalittas mosollyal.

Csak azért ültem autóba és vettem hazafelé az irányt hogy Tom végre leszálljon rólam.

Nem akartam sokáig otthon lenni. Még az alvásra sem akartam pazarolni az időmet. Gyors zuhany, eszek pár falatot és megyek vissza. Fizikai fájdalom volt otthagyni Billt a kórházban. Leparkoltam a ház előtt és berohantam. Rosa várt az ajtóban.

Keserűen nézett rám. Egy kis neheztelést is láttam az arcán irányomban.

- Szia! Van valami fejlemény?

A hangjából csak aggodalmat hallottam ki, lehet, hogy paranoiás lettem?

- Semmi új. – ráztam meg a fejem. –Csak enni meg fürödni jöttem haza.

- Le kéne pihenned kicsit. Nem vagy valami jó színben. – méregetett.

- Áhh. Most biztos, hogy nem. –legyintettem és elindultam az emelet felé hogy lefürödjek és átöltözzek.

Hajamat törölgetve jöttem le a lépcsőn és mielőtt a konyha felé vehettem volna az irányt Rosa jött elém pár szendviccsel.

- Gondoltam csinálok enni neked míg, zuhanyozol. –mosolygott.

- Jaj ez nagyon kedves. –néztem rá zavartan és elindultam a nappaliba a tányérral.

Unottan kapcsolgattam a Tv-t miközben befaltam a szendvicseket. Nem nagyon volt energiám elindulni úgy gondoltam még kicsit pihenek, mielőtt visszamegyek. Nemsokára elnyomott az álom.

Laposakat pislogtam mikor megébredtem. Felnéztem a tv feletti órára. Este 10. Körül néztem és hirtelen beugrott minden. Itthon vagyok. Elaludtam. Bill. Mennem kell! Mint valami puskagolyó úgy lőttem ki. felkaptam a táskám és fél pillanat múlva már az autóban ültem és száguldottam a kórház felé.  Csendben benyitottam a szobába. Csak Tom volt bent.

- Szia. –köszöntem halkan.

- Szia. Látom sikerült pihenned. –húzta el a száját egy pici félmosolyra és felállt a kanapéról.

- Ne is mond. –forgattam a szemeimet.

- Nekem sem ártana. –nyújtózkodott- Reggel jön anya is vissza.  Pont elkerültétek egymást. Most indult hozzánk taxival.

- Hát akkor mi tart vissza? – nyitottam ki az ajtót.

- Tom szó nélkül elindult kifelé.

- Ha valami van.. –nézett rám aggódva

- …Hívlak –fejeztem be helyette.

Becsuktam az ajtót, leültem a kis székre Bill mellé és megfogtam a kezét. Szinte egész éjjel fent voltam és hol beszéltem hozzá, hol csak néztem őt és az agyamat járattam. Már nem tudom mikor aludhattam el..

*

Reggel arra ébredtem, hogy valaki szólongat. Kinyitottam a szemem és körülnéztem.

- Nem lenne kényelmesebb a kanapén?

- Nem. Néztem fel kérdőn az ismeretlen nőre.

- Oh. Bocsánat én Simone vagyok. –mosolygott le rém- a fiúk édesanyja.

- Én Lizze. – néztem vissza rá zavartan. Totál nem így képzeltem el ezt a találkozást. Kicsit feszélyezve éreztem magam, amiért ilyen bunkó voltam.

- Tudom. Tom sokat mesélt nekem tegnap rólad.

- Mi van velem? – nyitott be az ajtón az említett.

-  Semmi. –mondtuk egyszerre Simonenal.

- Ahha. – nézett ránk furcsán- Csak gondoltam szólok, hogy most kéne menned a dokihoz - fordult felém Tom- és nem ajánlom a korház elülső bejáratát, ha haza szeretnél menni utána. Hemzsegnek a firkászok.

Szuper. Ez még úgy hiányzott.

- Tényleg. Elkísérjelek az orvoshoz? –nézett rám várakozóan Simone.

Szerelem a múlt árnyékában (15.Rész)

Odabent félhomály volt, csak az utcáról a reluxán beszűrődő fény és az ágytól nem messze lévő kis lámpa világította be a kórtermet. Billre pillantottam. Valahogy nem voltam felkészülve a látványra. Magatehetetlenül feküdt az ágyban és csövek meg infúzió lógott ki belőle. Becsuktam az ajtót és odasétáltam az ágyához. A Csendet csak a szívmonitor csipogása és a lélegeztető gép egyenletes pumpálása törte meg. Éreztem, hogy a könnyek szúrni kezdik a szememet. Borzalmas volt így látni. És tudtam, hogy akárki akármit mond, az én hibámból van itt.

- Bill, édesem. Hallasz? Annyira sajnálom. – folyt végig az első könnycsepp az arcomon.

- Itt ne merj hagyni. Szeretlek. És szükségem van rád. –simítottam végig az arcán.

Leültem az ágya mellé a székre és kezeim közé fogtam a kezét. Egész éjszaka nem mozdultam mellőle. Tom bejött, hogy rávegyen, menjek haza pihenni, de nem akartam. A harmadik próbálkozás után feladta és leült a kanapéra Bill másik oldalára.  Megbeszéltük, hogy felváltva leszünk itt. Tom hazament hajnalban hogy lefürödjön, egyen és pihenjen kicsit. Meglepődtem mikor 2 óra múlva már vissza is ért.

- Nem tudtam aludni. –nézett rám szomorúan- Te nem vagy fáradt?

 Őszintén szólva eléggé az voltam, de tudtam, hogy ha lehunyom a szemem csak a tegnap este fog pörögni a fejemben.

- Nem, de egy kávé jól esne. –álltam fel.

- Gyere, meghívlak egyre. –intett a fejével az ajtó felé.

- Rendben. – válaszoltam.

Adtam Bill kezére egy puszit és elindultam az ajtó felé.

Míg odaértünk az automatához nem nagyon beszélgettünk Tommal.

- Tegnap felhívtam Riát. –törte meg a hallgatásunkat miközben kivette a kávét a gépből.

- Hogy hogy? –néztem rá meglepetten és belekortyoltam az enyémbe.

- Ne nézz így rám. – mosolyodott el- Hiányzik. Mikor beszélgettünk róla rájöttem, hogy nekem nem kell más. És nem érdekel semmi és senki küzdeni fogok érte és megvédem. Nagyon nagy barom voltam mikor hagytam elmenni.

- És mit mondott?

- Hát igazából ő is meglepődött, de belement, hogy találkozzunk és megbeszéljük a dolgokat. – jelent meg egy aranyos mosoly az arcán.

Végre valami kis jó is történik. Mosolyogtam magamban én is.

- Anyu holnap délután jön. – váltott gyorsan témát.

Hát őszintén valamivel boldogabb körülmények között képzeltem el vele az első találkozást.

Mikor a kórterem elé visszaértünk az a doktor várt rám, aki tegnap megvizsgált.

- Jó reggelt! –köszöntöttem mikor odaértünk hozzá.

- Jó reggelt! – köszönt vissza- Megjöttek a laboreredmények. A betegségből maradéktalanul felgyógyult, de azért adok önnek még egy beutalót. –nyújtott át egy papírt.

Vetettem rá egy pillantást.

- Nőgyógyászati vizsgálat? Minek? –néztem fel értetlenül.

- AZ eredményei miatt bátorkodtam maga után nézni és láttam, hogy az elmúlt 1-2 hónapban még egyszer sem volt.

- Nem is, miért kellene? Nem kell havonta járnom. –még mindig nem értettem.

- Maga még nem is tudja? –nézett rám meglepődve az orvos.

- Miért mégis mit kéne tudnom? –most már kezdtem ideges lenni.

- Hát akkor gratulálok. – mosolygott a doki- Ön terhes.

Hirtelen megállt bennem az ütő.

- Tessék? –néztem vissza vegyes érzelmekkel. Egyfelől nagyon meglepődtem, de mérhetetlenül boldog is voltam. És szomorú is hogy nem Bill áll itt mellettem. Rengeteg kérdés cikázott a fejemben. Vajon ő mit fog majd szólni? És mi lesz ezután?

Tomra pillantottam. A meglepettségen kívül mást nem nagyon tudtam leolvasni az arcáról.

- Jól hallotta. Az orvos szerdán rendel a 2. emeleten délelőtt.

-  Még egyszer gratulálok nektek. –nézett Tomra.

- Jaj nem én vagyok.. mármint…az öcsém.. – mutogatott hevesen Tom.

- Oh értem. Elnézést. Hát akkor én megyek is. –nézett zavartan ránk a doki- Várnak a betegek.

Azzal gyorsan elsietett.

- Uhh.. Hát ez most meglepett. –vakarta meg a fejét Tom.

- Nekem mondod? – siklott az egyik kezem a hasamra. Mosolyogva néztem fel rá.

- És most mi lesz?

- Mi lenne? Megyek holnap után a dokihoz.