2015. augusztus 15., szombat

10 év,az én szemszögemből

Ez lenne az én 10 évem...

Még soha nem írtam ilyet,de úgy érzem,most a 10.évfordulón eljött az idő....
Kicsit homályos már az az időszak,de arra ahogyan megszerettem őket,az a mai napig tisztán és élesen él bennem...
Emlékszem amikor elöszőr láttam őket a tv-ben,4 fiatal érdekesen kinéző kamaszt láttam,az egyik borzalmasan nézett ki,mégis valamiért megmaradt bennem az arca.Ha akartam volna se tudtam volna nem őt látni mindenhol,mert a csapból is ők folytak,de hát a kedvenc magazinjaimat csak azért nem fogom megvenni,mert benne vannak?Így történt egyszer,hogy a Bravo címlapján ő volt,már hosszabb fekete hajjal és azt hiszem akkortól kezdődött minden.Szorgosan vettem meg mindent ami hozzájuk köthető volt,poszterek,pulcsik,pólók,még kis kivágott képekből pénztárcát is csináltam...Magával ragadott a zenéjük,hiába csak pár szót ismertem fel belőlük a lelkem valahogy pontosan tudta miről is szólnak.
A viva comet-es fellépésüket a tv előtt zokogva néztem még túl kicsi voltam és anyuék nem cipeltek ki ilyen helyekre,úgyhogy az első Magyarországi színpadra lépésükről sajnos lemaradtam,de ami késik nem múlik.Már hozzám tartoztak,az életem részévé váltak és ezt a szüleim is észrevették.Soha egy percre sem gondolták azt,hogy elrontanak vagy,hogy Bill miatt emo-s leszek,mert ugye akkoriban a Tokio Hotel emo zenekarnak volt titulálva,amit én a mai napig nem értek,na mindegy.Szóval anyuék támogattak és büszkék voltak rám,hogy valakik mellett ilyen töretlenül és szilárdan kiállok.
2007-ben pedig megtörtént a csoda és elmehettem életem első koncertjére.Fogalmam sem volt arról,hogy zajlik egy ilyen és,hogy már reggel oda kellett volna állni a sorba...Olyan 5 óra felé értünk csak oda két barátnőmmel és beálltunk a kígyozó sor végére.Az idő hamar elrepült és mire feleszméltem már a csarnokban nyomorogtunk,hárman egymás kezét szorongattuk,nehogy elsodorjanak minket egymástól.Az előzenekar nem nagyon kötött le csak azt tudom,hogy Lola volt.Amikor végre megint elsötétült a terem a torkomban kezdett dobogni a szívem,tudtam,hogy pár perc és az az ember akit eddig csak a tv-ben és az újságokban láttam most ott fog állni előttem teljes életnagyságban.Felcsendült az első szám és a falakat felhúzták és akkor megláttam őt,szinte el is felejtettem levegőt venni,annyira hihetetlen volt,hogy azt hittem csak álmodom.Őszintén alig emlékszem a koncertre annyira sokkos állapotba kerültem,de amelyik a legemlékezetesebb és amelyiket soha nem felejtem az a Heilig.Ez volt a kedvenc számom a Zimmer albumról és amikor Bill erről a számról beszélt egy interjúban csak az volt bennem,hogy soha senki nem fog nekem ennyit jelenteni,mint ő,nekem ez a dal róla szól és mindig róla fog.A koncerten amikor elérkezett ez a szám a sírás környékezett,egyszerűen csodálatos volt hallani előben,az egyik pillanatban pedig elkezdtem a nevét kiabálni és akkor egy olyan dolog történt ami soha nem hittem volna,egyszer csak rám nézett én pedig valamit mutattam neki a kezemmel (fogalmam sincs már,hogy mit) ő pedig rám mosolygott.Az volt az első pillanatom vele a szívemnek legszebb szám közben.
Szerencsére a koncert után a neten megismerkedtem más fanokkal és így lett egy igazán nagy családom ami akkoriban egyre csak bővült.
3évet kellett várnunk egy újabb koncertre ahova úgy nézett ki,hogy sajnos nem tudok elmenni,nem álltunk úgy anyagilag...Aztán édesanyám mégis megvette a jegyet,a kiútat is össze tudtam spórolni,a szállást nem,de nem érdekelt.Alig vártam,hogy mehessek és újra lássam őket.Egyedül mentem vonattal Bécsbe és ki a helyszínre ahol összeismerkedtem pár fannal,köztük az egyikkel végig is tomboltam a koncertet.Annyira hihetetlen volt megint ott lenni és hallani,látni őket,de sajnos majdnem elájultam.Már éreztem,hogy összefogok esni,a hangok is tompábbak lettek mikor s kaptam egy hatalmas adag vizet az arcomba,azonnal felébresztett.Fogalmam sem volt ki tehette,de aztán láttam,hogy Bill locsolgat le a színpadról már a túloldalt,ha akaratlanul is,de megmentett attól,hogy a fanok maguk alá tapossanak miután elvesztem az eszméletemet.A koncert után a vonatállomáson aludtam,de még így is azt mondom,hogy megérte,minden egyes ilyen élményért megéri.
Aztán újabb hosszú idő telt el,5 év...Te jó ég szinte az örökkévalóság.Ezalatt az 5 év alatt rengeteg minden történt velem,talán ami a legnagyobb dolog volt az,az,hogy kiköltöztem külföldre Dáviddal,a párommal.Igen,egy új fejezet kezdődött az életemben és lehet,hogy felnőttem és kicsit megkomolyodtam,de amikor kiderült,hogy lesz koncert újra az az izgatott kis kamasz lettem mint 5 éve,de megnéztem a jegyárakat,iszonyatosan drágák voltak,főleg a VIP-sek.Azonnal felhívtam Dávidot,hogy elmeséljem a nagy hírt,de emellett azt is,hogy mennyire sokba kerülne ez most.Én mindenkinek ilyen embert kívánok az életébe,olyat,aki mindenben támogatja és ahol tud segít megvalósítani az álmát és most azért írtam ezeket,mert Dávid csak annyit mondott nekem "Ha haza értem melóból megvesszük,addig döntsd el melyiket szeretnéd".Ez tényleg így történt,ahogy hazaért fogta a laptopot és megvettük azt a csomagot ahol találkozhatok is velük.A sírástól egy fél óráig meg sem tudtam szólalni és a szuszt is kiszorítottam belőle.Az a pár hónap iszonyatosan lassan telt el,az utolsó hétben már alig bírtak velem a munkatársaim,csak erről tudtam beszélni.Aztán eljött a nap és egy napos utazás után végre Bécsben voltunk.Bármennyire is izgatott voltam a másnap miatt nagyon hamar elaludtam,az utazás elvette minden energiámat.A koncert napján nagyon korán keltünk,mert még egy másik hotelbe is el kellett mennünk,ahonnan aztán már a helyszínre vitt az utunk.Szerintem az idő túl hamar eltelt.Dóri nemsokára már ment is be a hangpróbára ami után mi jöttünk.Soha nem fogom elfelejteni az arcát amikor kifelé jött és,ha ezt olvasod husi semmi sem jelentett annál nagyobb örömet nekem,minthogy ennyire boldognak lássalak.
Elérkezett az idő és minket is elkezdtek beengedni,ott talán 10 percet várhattunk,elomdtak egy csomó dolgot,hogy mit nem szabad csinálni aztán bejöttek az ajtón én megfogadtam,hogy nem sírok,de ott nagyon nehéz volt tartani magam.Arra is emlékszem,hogy folyton csak a kezét néztem.Végül azt mondták álljunk sorba a képhez,azt éreztem,hogy én nem tudok odamenni ezért minden barátnőmet magam elé engedtem kivéve egyet akinek kikötöttem,hogy lökjön ha nem akarnék majd megindulni a fiúk felé.Mint kidrült ez pontosan így történt,amikor már nem éreztem,hogy lökne valaki megálltam és csak néztem rájuk,Bill kedvesen mosolygott rám és intett a kezével,hogy menjek oda nyugodtan,a következő pillanatban már mellette voltam,a hátamat simogatva megkérdezte jól vagyok-e,erre én csak annyit válaszoltam,hogy csak mosolyogjon és hozzábújtam,benyúlva a kabátja alá.Ha le kéne írnom azt az érzést olyan volt,mintha haza találtam volna,mint amikor megtalálod a helyed a világban és tudom csupán néhány pillanat volt az egész,de soha nem felejtem.
Meg volt életem első közös koncertje a barátnőimmel,végre.Köszönöm csajok.ez így volt teljes.Tudom,hogy nem ez volt az első és utolsó,még sok ilyet kívánok nekünk.

Végezetül pedig köszönöm mindenkinek aki ebben támogatott és mellettem állt,köszönöm a szüleimnek,hogy pénzt nem sajnálva még amikor nem is volt,akkor is lehetővé tették,hogy az álmaimnak éljek,köszönöm az összes barátomnak akik hittek bennem és azoknak is akik sose hittek bennem,mert miattuk alakult ki bennem az,hogy de igenis megcsinálom.Köszönöm Dávidnak,aki lehetővé tette,hogy egy közel 10 éves álom teljesüljön és azt is,hogy elviseli ezt a nagy mániámat a zenekar iránt.Kikknek másoknak lehetnék még hálás,mint a fiúknak.Tudom,hogyha nem nem szeretem meg őket egy gyönyörű része kimaradt volna a gyermekkoromnak,ők adtak célokat,álmokat,kitartást és nagyon sokszor erőt is.Nem tudnám már az életem elképzelni nélkülük, és külön köszönöm az egyetlen férfinek az életemben aki a legrégebb óta van a szívemben,soha nem hittem volna,hogy én egyszer rajongó leszek főleg nem azt,hogy bárkiért is ennyire oda leszek,de megtörtént és nem is bánom.Amikor összecsapnak a hullámok a fejem felett a ő mosolya az én igazi mentőövem és az lesz egész életemben.Köszönök mindent.Köszönöm,hogy lett egy családom.



2015. január 2., péntek

Tudtam hol a szívem...már nem az én mellkasomban hanem az övében...

Ezt a kis valamit megint nem lehet novellának nem nevezni,inkább csak egy kis szösszenet,de azért remélem tetszeni fog valakinek :)





Már egy ideje csak az írás tart életben,hogy olyan történeteket kreáljak amik rólad szólnak.Csak így tudom feldolgozni,hogy nem vagy mellettem és talán soha nem is leszel.Furcsa ezt most leírni,hiszen azt hittem ez lesz az az álom amit soha nem fogok feladni...Minden év egyre nehezebb és néha felteszem magamnak is a kérdést,mire?Miben bízom egyáltalán?Mikor kezdődött ez az egész?A válaszom,fogalmam sincs.Nem tudom mikor fordult velem ilyen nagyot a világ.Nem tudom mikor kezdtem azt érezni,hogy lassan belülről meghalok nélküled.Egy sziget voltál nekem az óceán közepén.Egy biztos hely ahova bármikor mehettem.De a sziget egyre csak kisebb lesz és ha végleg eltűnik fogalmam sincs hova megyek ha túl sok viharfelhő gyülekezik a fejem felett.Mindig úgy éreztem ha testben nem is de lélekben itt vagy velem.Ez a lelki kapocs segített mindent túl élnem,de most...most úgy érzem magam,mint egy festő az ecsetei nelkül,mint egy focista a labdája nelkül,mint egy énekes a hangja nélkül...
Mindig elhatározom,hogy nem érdekel ez az egész csak el kell felejtenem ezt az érzest,de hogyan tudnálak elfelejteni Téged?Az a szó amít magamra varrattam mindig emlékeztetni fog mi volt és mit éreztem akkor.Lehet,hogy sok más embernek is pont ez a szó van felvarrva,de én tudom miért van és ez teszi különlegessé,ahogyan egy másikat is abba ugyanúgy beletartozol,hiába hiszi mindenki azt,hogy csak egy tömeg tetkó.Mindenkinek meg van a maga története.Igen,egy történet ami vagy véget ért,vagy csak most kezdődött vagy sose kezdődött el.
Itt vagyok 9 év után és nemsokára személyesen is ott fogsz állni előttem és én rettegek,rettegek ha arra gondolok,hogy úgy tovaszáll majd az a pillanat,mintha soha nem lett volna.Akkor egysze látlak és utoljára(?)Mit fogok érezni amikor szorosan mellettem állsz?Utána összetörök vagy boldog leszek?Néha úgy érzem nem akarom,nem akarom megtudni,de ott van bennem azaz érzes,hogz lehet egész életemben bánni fogom.Tudom,hogy a lábam remegni fog,ahogy a kezem és a hangom is,de meg kell tudnom valamit és ezért megyek el.Talán most van az egyetlen lehetőségem,hogy megtudjam.
Bolond vagyok,higyje csak mindenki ezt rólam,nem érdekel.Ezek az én érzeseim,amit kizárólag én érzek senki más.Fogalmuk sincs milyen ez és remélem soha nem fogják átélni.Biztos sokan beleroppannanak,nekem is volt jó néhány mélypontom és nem hittem volna,hogy túl élem,de mindig arra gondoltam addig nem lehet vége,amíg nem láttalak,nem érinthettelek meg...
Tudod senkit nem szerettem még úgy,mint téged,senkiben nem bíztam ennyire,mint benned.Ezek is buta érzések és gondolatok ki vagy te és ki vagyok én?Két külön világ akiknek útjaik sose találkoznak,de még keresztezni se keresztezik egymást.Én fel nézek rád,de te látsz engem?Valaha látni fogsz?
A kártya vár áll,már csak egy lap hiányzik.Teljes lesz végül vagy összedől...nemsokára kiderül.



2014. augusztus 24., vasárnap

Baromira piszkálta a fantáziám ez a momentum így gifet csináltam belőle így most nézhetem végtelenítve ;) gondoltam nem leszek irigy veletek is megosztom :)


2013. július 28., vasárnap

Never give up


Sziasztok :) sok idő telt el mióta utoljára jelentkeztünk,de most hoztam egy novellát.Nem is fűzök hozzá semmit csak annyit,hogy szívből jött :)) jó szórakozást kívánok :) pár kominak nagyon örülnék :)











A csillagok ragyogása,a szellő ami befúj a nyitott ablakon végig csiklandozva a takaró alól kilógó testrészeimet,valaha ezek mosolyt csaltak az arcomra,de most arcizmom se rándul.Minden olyan üres,értelmetlen...Folyamatos sötétségben élek,egy olyan helyen ahol nem kel fel a nap és a hold sem ragyogja be az éjszakai égboltot.
A remény szerte foszlott,feladtam.Itt hagytál egyedül és a magány megöl.Nélküled semmi vagyok,nincs miért léteznem és úgy érzem csak céltalanul bolyongok ebben a hatalmas világban.
 Senki nem gondolta,hogy pont az a repülő fog lezuhanni a végeláthatatlan óceán felett.Megijedtem,de hittem abban,hogy te túlélted...túl kellett,hogy éld.Az,hogy így menj el lehetetlennek tűnt.Vártam,kerestettelek,de nem kerültél elő.Íme eltelt 4 év,szívemben lassan kialudt a remény egyre pislákolóbb lángja.Most már hogy is bízhatnék abban,hogy előkerülsz?Hogyan folytassam tovább?Eddig minden napot úgy fogtam fel,hogy bármikor beléphetsz az ajtón,de most miben higyjek?Mi adjon értelmet a napoknak vagy egyáltalán bárminek?Úgy érzem csak lebegek a semmiben és nem bírok mozdulni vagy talpra állni.

Nagy sóhajjal felkelek az ágyból.Az alvást csak,mint fogalmat ismerem az utóbbi időben.Ha sikerült is egy kicsit elbóbiskolnom minden kis zajra felriadtam,mert azt hittem te nyitod lent a bejárati ajtót,ami persze eddig nem történt meg és ki tudja,hogy meg fog-e valaha...Lemegyek a konyhába és felteszek főni egy kávét,minden mozdulat automatikus,mintha csak egy beprogramozott robot lennék.Talán a reménnyel együtt a többi érzél is meghalt bennem?A kávéfőző hangosan jelez én pedig összerezzenek,majd remegve megtöltök egy csészét és leülök az asztal egyik végébe.Emlékszem az utolsó reggelre amikor láttalak.
A nap sugarai már utat törtek a függöny rései közt,hogy kihangsúlyozzák amúgy is tökéletes arcodat.Hunyorogva nyitottad ki a szemed és rám mosolyogva megpusziltad a homlokomat.
-Jó reggelt.-suttogtad és gyengéden magadhoz öleltél.
-Neked is.-válaszoltam és még jobban elvesztem a karjaidban.Mit nem adtam volna azért,hogy ez a pillanat örökké tartott volna,de hiretelen...
-Készülnöm kell,mert lekésem a gépet.-szólaltál meg halkan és lassan eltolva magadtól felkeltél.Rossz volt nézni,ahogy neki álltál készülni,mintha örökre elmennél...és ez így is történt...Miért engedtem,hogy elmenj?Ha akkor ragaszkodom ahhoz,hogy maradj még mindig itt lennél.
Még mindig érzem ahogy utoljára megcsókoltál a reptéren.Hosszú és fájdalmas csók volt,könnyeim sós ízével vegyítve.Azt mondtad nemsokára találkozunk,megígérted...Nem tudom elmondani mennyire hiányzol minden egyes percben.Fogalmam sincs mi tart még életben napról napra,nincs ami előre vigyen.Te voltál a mindenem.A hiányzó darab szívem kirakósából.De nélküled sosem lesz teljes a kép,soha nem lesz teljes többé az életem.
A pulzusom hamar az egekbe szökik és a falnak vágom a csészét,ami ezernyi darabra törik.
-Miért?Miért vetted el tőlem?-kiabálom hangosan,szememet égetik a könnyek.Ahogy eddig is,semmilyen fajta
választ nem kaptam.Annyira gyűlölöm az egész világot..Gyűlölöm az egymásba karoló boldog párokat,gyűlölöm a parkban önfeledten játszó gyerekeket.Nekem ezekbe már nem lehet részem.Nem hordozom a szívem alatt szerelmünk gyümölcsét,de bár így lenne.Az valamelyest enyhítené a fájdalmat.De egyedül vagyok,elüldöztem mindenkit magam körül.Senki nem hitt benne,hogy még élsz,nem tartottam őket többet a barátaimnak.Azt akartam,hogy mindenki békén hagyjon és ez az idő múlásával így is lett.Most nem igazán lennél büszke rám,igaz?Bárcsak itt lennél,hogy lehordj engem emiatt...Nem érdekelne,ha teli torokból üvöltenél velem...Bárcsak itt lennél.
Miután kicsit alábbhagy a zokogásom feltakarítom dühöngésem nyomait.Folytatnám a napi megszokott rutinomat amikor meghallom egy kulcscsomó csörgését.Az ereimben megfagy a vér és csak meredten bámulom a bejárati ajtót.Lassan elfordul a kilincs és nyitódni kezd az ajtó,visszatartott lélegzettel várom,hogy belépjen bárki is az.Lehet,hogy...?A reményeim újból darabokra hullanak mikor meglátom a jövevényt.
-Te hogy kerülsz ide?-kérdezem kicsit sem leplezve csalódottságomat.

-Én csak látni akartalak.Te jó ég,jól érzed magad?-siet oda hozzám és a keze közé veszi az arcomat.
-Jól.-távolodok el tőle és hátat fordítok neki.
-Sajnálom,hogy eddig nem jöttem...-mondja bűnbánóan.-Nekem sem volt könnyű ez az időszak.-sóhajtja szomorúan nekem pedig meglágyul a szívem.Ki érthetné meg jobban min megyek keresztül,mint ő.
-Gyere be a nappaliba.-mutatok az említett hely felé.Leülünk a kanapén,de amióta belépett le sem veszi rólam a szemét.
-Tom,miért bámulsz?-nézek rá.
-Nagyon megváltoztál.Eszel te egyáltalán?-nem válaszolok csak megrántom a vállam.-Ígérem most már jobb lesz minden.-fogja meg a kezem.
-Mégis mitől lenne jobb?Nélküle nem létezik az a szó,hogy „jó”.-emelem fel kicsit a hangom és idegesen nézek rá.
-Kim,el kell végre engedned és lezárni.Ebben pedig segíteni fogok.Elviszlek este valahová.-mondja nyugodtan,egyfajta kijelentésként.-De addig is csinálunk valami ebédet,mert enned kell.-áll fel hirtelen.
-Tom...
-Figyelj,most már itt leszek mindig.Talpra fogsz állni,hallod?-guggol vissza hozzám.Annyira jól esik,hogy valaki törődik velem.Egyik pillanatról a másikra a nyakába borulok és csak ölelem,hangtalanul sírok,könnyeim folynak megállíthatatlanul.Percekig maradunk így csendben aztán felállít és bevonszol a konyhába.Állandóan szóval tart miközben serénykedik,néha elereszt egy poént,de nincs hatása.Nem tudok nevetni.Olyan furcsa ez az egész,csak úgy feltűnt a semmiből.3 éve nem is találkoztunk és egy szót se váltottunk.Most pedig,mintha mi sem történt volna újra itt van.Vajon ő hol volt az utóbbi években?Hogy tudta feldolgozni ezt az egészet?Kérdések ezrei sorakoznak a fejemben,de ő egyikre sem ad választ,folyton kikerüli.Talán neki nehezebb volt,mint gondolom és könnyebb ha nem beszél róla.Nekem úgy érzem mindegy,már nem érzem magam se rosszabbul se jobban tőle.
Tommal egész nap csak beszélgetünk.Nehéz bevallani,de nagyon jó,hogy itt van.Szükségem van rá,jobban,mint hinném.
-Lassan el kéne kezdened készülni.-néz az órájára.-Nem kell kiöltözni.
-Rendben.-bólintok és felmegyek a szobámba.Hosszú ideje elöszőr nézek tükörbe.Ijesztő a látvány.A bőröm fakó,a szemeim alatt sötét karikák húzódnak és Tomnak igaza volt.Borzasztóan lefogytam.Undorodva fordulok a ruhásszekrényem felé,előveszek egy sötét farmert és egy kék felsőt.Lógtak rajtam,eddig ez fel sem tűnt...Lemegyek ahol Tom már az előszobában vár kezében a kocsikulcsával.
-Indulhatunk?-huzza félmosolyra a száját és kinyitja az ajtót
-Igen.-bújok ki a keze alatt.
Az úton-ami bármerre-is visz nem sokat beszélünk.Talán egy fél óra múlva állítja le a kocsit.
-Megérkeztünk.-csap a térdére.-Gyere.-int a fejével.
A sötétben temérdek embert látok nyüzsögni és azt is,hogy egy folyó partján vagyunk.
-Hova hoztál?Mi ez az egész?-kérdezem értetlenül miközben közelebb megyünk a vízhez.
-Ez a sok ember azért van most itt,hogy a szeretteik emlékére a vízre helyezzenek egy-egy gyertyát.Szeretném,ha ezt te is megtennéd és...-kutakodik a zsbében.-Azt is szeretném,ha írnál neki pár sort.Elég egy két mondat.-nyújtja felém papírt és tollat.Egy pillanatig csodálkozva nézek rá.Ez miben segítene nekem?De eleget teszek a kérésének.Csak egy mondatot írok rá: „Örökké a szívemben.”

-Kész.-adnám át neki,de elhúzza a kezét.
-Ez a te feladatod.A kocsinál várlak.-kezd hátrálni.
Egy mély sóhaj után elindulok,hogy útjára engedjem a „hajómat”.A vízre teszem,de valahogy nem tudom elengedni,a kezeim satuban tartják a vékony papírt.Szemeim elhomályosulnak.
-Sosem adom fel.-suttogom könnyek közt és elengedem a kistutajt.Nemsokára fényárban úszik az egész folyó,mintha csak egy véget nem érő lávafolyam lenne.A szél kicsit felélénkül és végig fut rajtam egy érzés,mintha átölelne és ebben a pillanatban két erős kar fonódik körém.
-Tudtam,hogy kitartasz.-súgja egy hang én pedig azonnal megfordulok.A szívem hatalmasat dobban.Tényleg ő az?Ez valóság?Csak nézek rá megrökönyödve.A haja teljsen le van nyírva és kicsit az arca is megváltozott,de Ő az.
-Istenem.-ugrok a nyakába zokogva.-Itt vagy!Itt vagy!-szorítom magamhoz görcsösen.
-Itt vagyok.-nevet és megcsókol.
-De hogyan?-törölgetem a könnyeimet.
-Tudod egy lakatlan szigeten nem igazán jó a légitársaság csak ritkán vannak járatok.-mondja mosolyogva.Egyszerűen leírhatatlan az a boldogság amit akkor éreztem.
-Tudtam,hogy nem haltál meg.-öleltem meg újra.
-Sose hagynálak itt,soha nem is foglak.
-Szeretlek.-csókoltam meg újra.



Soha nem szabad feladni a reményt.Hinni kell az álmaidban,a vágyaidban és küzdeni érte.Mert amikor megvalósul te leszel a legboldogabb ember a földön.Tiéd lesz az érzes igen,megcsináltam!Ne érdekeljen senki véleménye vagy az,hogy nem hisz benned.Minden csak rajtad múlik,hajrá ;)

2013. január 25., péntek

Segítséget kérek :D

Sziasztok!Nos arról lenne szó,hogy segítséget szeretnék kérni most tőletek.A magyar tanárom el szeretné küldeni az egyik novellámat versenyre,de én nem tudok dönteni...nagyon szépen kérek mindenkit aki itt jár nyomjon egy szavazatot arra a novellámra amelyik neki a legjobban tetszett.Tényleg csak egy kattintás.A nyertes irományt persze kicsit kijavítgatom meg minden.
Remélem számíthatok rátok.A szavazást itt bal oldat találhatjátok :) Kösz Nancs hogy megcsináltad :D <3
Hatalmas puszi mindenkinek :*

2013. január 19., szombat

From my heart...


Hát helló mindenkinek...amit most hoztam az nem nevezhető novellának,mert elég rövidke lett,de higyjétek el szívből jött...ez van bennem...jó olvasást :))

a zenét nagyon ajánlom hozzá:





A színek már megfakultak,minden egyre szürkébb.Éjjelenként könnyek mossák arcom.Az évek megviselték szívemet.Talán a legelején kellett volna kizárnom téged a szívemből,mert ha tudtam volna,hogy ez lesz rád sem néztem volna.Menekültem volna minden fajta információ elől...nem kellett volna tudnom,hogy létezel.Tudom már késő ezen gondolkoznom,elkéstem...Belém ivódtál,a szívemből indulsz az ereken át eljutva minden egyes porcikámba.Bennem élsz,mélyen,kiszakíthatatlanul.Nem hiszem,hogy valaha is másképp tudnék érezni irántad,te vagy minden lélegzet vételem,minden szívdobbanásom,te adsz értelmet mindennek.Nélkülözhetetlen vagy még ha nem is tudod.Nem...Nem tudod mennyit jelentesz,egyáltalán fogalmad sincs...és szükségem van rád.Az egyetlen hely ahol veled lehetek az álmaim.Csak ott hallhatom simogató hangod,érezhetem meleg ölelésed,bőröd mámorító illatát.Ezek adnak erőt,hogy tovább küzdjek érted.De vajon találkozunk-e az álmokon túl?Vajon elmondhatom-e neked valaha,hogy te vagy a Na ami beragyogja mindennapjaimat,hogy te vagy a Hold ami bevilágítja a sötét éjszakát?Oly messze vagy tőlem,szinte elérhetetlen távolságban.Néha úgy érzem nem bírom már,nem bírok kitartani és ilyenkor elönt a kétség.Vajon van-e értelme ennyire szeretnem téged?És ha még sem én vagyok az,akkor mit teszek?Egyáltalán én mit adhatok neked?A szerelmemet...hogy úgy szeretlek,mint még senki más...csak ez az amim van,a szívemet már rég elvetted.Talán ez az ami mindig előre visz,hogy szeretlek.Szeretem mindenedet,szeretem ahogyan nevetsz,ahogyan grimaszolsz,ahogyan magyarázol,szeretem a szemed, a kezed,a szád,minden porcikád.Szeretem azt az oldaladat is amit még senki nem ismer.Szeretem azt,aki vagy voltál és aki leszel.Tökéletes vagy az összes hibáddal együtt...
7 év...ennyi ideje érzek így irántad és tudom te vagy az...mindig te voltál és örökké te leszel...



2012. december 11., kedd

Köszönjük mindenkinek :)

Emberek...a napokban a blog átlépte a 11.000-es látogatottságot!!!!!!!!!!!!! :DDD úristenem....el se hisszük Nanival,nagyon nagyon köszönjük mindenkinek akik olvasnak minket.Még ha nem is sűrűn kapunk kommenteket ez a szám akkor is összejött :))) hihetetlenül boldoguk vagyunk és tényleg nem tudok mást mondani,mint hogy köszönjük.Imádunk titeket :) millió puszi mindenkinek.